Magyarországon még jóformán el sem kezdődött az a szerteágazó folyamat, amely Észak-Amerikában, Ausztráliában és több európai országban már a sokadik fázisában tart: a katolikus egyházon belüli, elsősorban fiatalkorúakkal szemben elkövetett szexuális visszaélések feltárása és szankcionálása. Az egyházszervezet, az igazságszolgáltatás, a sajtó, a szociális és pszichológiai szakmák, illetve a vallásos és laikus közönség egyaránt súlyos megrázkódtatások előtt áll, és a kiskorúak veszélyeztetésével vádolt pannonhalmi szerzetestanár ügye megmutatta, hogy korántsem állunk jól a felkészüléssel.
Az esetről a Pannonhalmi Főapátság tájékoztatta a nyilvánosságot, és ez a tény sokak szemében önmagában komoly érdemet jelent, a felelősség vállalását, a bátor szembenézés bizonyítékát. Az apátság ráadásul – ahogy azt vezetője, Várszegi Asztrik a Nők Lapjának elmondta – vizsgálóbizottságot állított fel, amely hónapokon át több mint 60 volt diákkal beszélt, az eredményekről tájékoztatta a Vatikánt, miközben a rend újraalkotta gyermekvédelmi szabályzatát, a nevelői munkát pedig pszichiáterek és pszichológusok kísérik. De biztos, hogy hőstettként kell tekintenünk mindezekre? Nem ez a minimum? Egyelőre úgy tűnik, Pannonhalma legalább egy részét megtette az elvárható lépéseknek, amelyeket a gyerekmolesztálási ügybe keveredett egyházi és világi iskolák rendre elmulasztanak. Ezért lehetünk hálásak, de lelkesedni biztosan nincs miért. Azt pedig, hogy az apátság szűkszavú közleményt adott ki, s a főapát egy interjúban elmesélte a történetet, mielőtt az Index hónapok óta, a rend tagjainak tudtával készülő cikke megjelenhetett volna, nos, ezt inkább neveznénk ügyes válságkezelésnek, mint bátor kiállásnak.
| ||
A főapát nyilatkozata finomkodó és hiányos, az apátság pedig azóta érdemben nem nyilatkozik, így mindazok, akik nem tudják elfogadni a helyzet súlyát, akik bagatellizálni vagy félremagyarázni igyekeznek a történteket, megnyugvást találhatnak abban a hazugságban, hogy nem történt semmi durva, az egészet csak a sajtó fújja fel, meg az egyház ellenségei. A pszichés sérülések mellett, mondja a főapát, „a bántalmazás másik formája a diákok testi intimitásának a megsértését, egészen pontosan illetlen érintéseket jelentett, ami első hallásra nem tűnik olyan borzasztónak”. De, első hallásra is borzasztónak tűnik, ahogy az „illetlen érintés” kifejezés is. Ha valaki elmulasztja köszönteni ismerősét az utcán, urambocsá’ elszellenti magát nyilvános helyen, az illetlenség. Ha egy pap a gondjaira bízott, védtelen kamaszok pizsamájába nyúlkál, az nem illetlenség, hanem bűn.
Amin nem segít se Pannonhalma eddigi, megérdemeltnek tűnő jó híre, se az érintett szerzetes pedagógusi és szellemi érdemei. Más kérdés, milyen büntetőjogi következménye lehet a tetteknek most, több mint tíz év után. Meglehet, semmilyen – de nem csak a rendőrségnek és az ügyészségnek volna itt tennivalója. Várszegi Asztrik elmondja, hogy a nevelők hallották a diákok „pusmogását”, de „ezt annak tudták be, hogy az adott tanár rendkívül igényes, magas színvonalat követel, és akik ennek nem tudtak megfelelni, azok pampognak”. Azt is belátja, hogy a rendszer is hibás volt, mivel „egy osztályra egyetlen prefektus felügyelt, a kontroll hiánya pedig alkalmat teremtett a bántalmazásra”.
Ezen a ponton pedig magunk mögött hagyhatjuk Pannonhalmát, hiszen a legrosszabb, amit tehetünk, ha azt az egy helyet bélyegezzük meg, ahol kipattant a botrány – hovatovább valószínűleg azért pont itt, mert a legtöbb egyházi közösségnél nyitottabb diákokról és tanárokról van szó. De mi a helyzet a többi egyházi iskolával? Mire számíthat az a diák, akit a szerzetesek „pampogni” hallanak? Pannonhalma hozott bizonyos óvintézkedéseket – történtek hasonlók más egyházi intézményekben? Vagy megvárják, amíg náluk is kiderül valami?
És ne tévedjünk: nem csak az iskolákról van szó. 2002-ben Ratzinger bíboros azzal nyugtatta a kedélyeket, hogy az egyház „kevesebb mint egyszázaléknyi” gyermekmolesztáló papot alkalmaz. Különböző felmérések szerint ez a szám inkább 5 és 8 százalék között lehet. Nem mindegy, de nem kell ahhoz fél százalék sem, hogy egyházi és világi hatóságok éjt nappallá téve dolgozzanak a gyerekek védelmén, igen, még a mi keresztényi hazánkban is. Mintegy 2500 aktív katolikus pap él ma Magyarországon. Ha közülük húsz molesztál gyerekeket, az elég komoly veszély? És ha kétszáz?
Ha a magyar katolikus egyház hátat fordít ezeknek a kérdéseknek, vagy Rómára mutogat, azzal neki kell elszámolnia saját lelkiismerete és – kis szerencsével – egyszer majd a magyar igazságszolgáltatás színe előtt. Amerikában a sajtó, Írországban az állam, Németországban az egyház tette meg az első lépéseket, amelyek több tízezer áldozatnak adtak bátorítást, hogy szembenézzen a múltjával, és segítsen megtalálni a felelősöket. Az elmúlt tíz évben bántalmazó papok ezreit távolították el a gyerekek közeléből, ezzel iszonyú tömegeket megmentve attól, hogy kettétörjön az életük egy pedofil miatt. Nálunk még váratnak magukra az igazán nagy leleplezések, de minden nyilvánosságra kerülő ügyben, így most is, világossá kell tenni, hogy a gyerekmolesztálás nem semmiség, nem magánügy, és még csak nem is az egyház belügye. Hogy azok az egykori bántalmazott gyerekek, az áldozatok, akik vállalják a trauma felidézését, számíthatnak a méltó bánásmódra, és arra, hogy vallomásuknak következménye lesz.
